A lakosság epés reakciói fellépést sürgetnek – meg kell védeni a közösségi élethez való jogot!

“Erre a településre ezek az emberek nem teszik be a lábukat.” – Egy helyi lakos felszólalása a szilvásváradi közmeghallgatáson. Kép: Youtube/Horvath Laci

2013 júliusa óta az MDAC kiáll amellett, hogy az Európai Bizottság vonja vissza az erre a projektre szánt 12 millió eurós támogatást. A Magyarországon élő 24 000 intézményben elhelyezett fogyatékossággal élő emberből 650 személyt terveznek átköltöztetni hat nagyobb intézményből. Közülük 97 lakásokban fog élni, túlnyomó többségüket viszont intézményekben helyezik majd el, igaz újabbakban és kisebbekben, mint korábban. 408 embert „lakóotthonokba” küldenek, 145 embert pedig „lakócentrumokba” (ezek közül öt 25 ágyas és egy 30 ágyas lesz). Micsoda eufemisztikus elnevezések!

Az Európai Bizottság és a magyar kormány is teljes mértékben elégedett azzal, hogy az európai adófizetők pénzéből a szegregációt támogatják. Az MDAC álláspontja szerint viszont ilyen intézményekre pénzt költeni egyenlő a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény megsértésével. Mind Magyarország, mind az Európai Unió elfogadta ezt az egyezményt, sőt tulajdonképpen Magyarország volt az első ország, amely így tett.

Az Egyezmény 19. cikke kimondja, hogy a fogyatékossággal elő embereknek másokkal egyenlően joguk van megválasztani, hogy kivel és hol éljenek. Egy olyan kezdeményezés azonban, amely kongregálja és szegregálja a fogyatékossággal élő embereket, nem teljesíti ezeket a követelményeket. Emberi jogi szemszögből nézve azt elvárni fogyatékossággal élő emberektől, hogy olyan kisebb intézményekben éljenek, ahol nincs választási lehetőségük arra vonatkozóan, hogy hol és kivel lakjanak, a nevezett ENSZ Egyezmény elveinek a semmibe vétele.

A kisebb intézmények építése hallatán a helyi közösségek általában felkapják a fejüket, és azt kiáltják: „Csak ne az én környékemen!”

Ezeket az embereket kellene elzárni

Az új intézmények kormány által vásárolt ingatlanok. Ám míg a tégla és a malter fizikailag a közösség része, az intézmények maguk el vannak szigetelve a közösségtől, cserébe viszont félelmet keltenek a tervezett intézmények településein élő lakosokban.

Néhány hónapja beszéltem a magyar ombudsmannal, aki azt mondta nekem, eredetileg úgy vélte, hogy mivel Magyarország 60 éven keresztül a kommunizmus elnyomásától szenvedett, ahol a fogyatékossággal élő embereket szegregálták, az ország „nem áll készen” arra, hogy a fogyatékossággal élő emberekkel éljen közösségben. Nézete hasonló ahhoz a széles körben elterjedt állásponthoz, amely szerint az értelmi vagy szellemi fogyatékossággal élők jelenléte veszélyesebbé teszi a környéket és az ingatlanok elértéktelenedéséhez vezet.

Az egyik tavalyi közmeghallgatáson egy dühös anyuka azt kérdezte, „Amikor odamegy valaki és megsimogatja az ő kislányát, egy apuka ezt hogy fogja lereagálni?” Egy másik felszólaló úgy nyilatkozott: „Nem kívánjuk ezeket az embereket ide Szilvásváradra! 3197 település még van.” A gyűlésen készült felvételt itt lehet megnézni.

A szilvásváradiak nyugtalansága nem egyedülálló. A „csak ne az én környékemen” mentalitás már régóta jelen van. Emlékezzünk vissza, a nyolcvanas években az Egyesült Államokban az új lakóotthonok építése annyira felbolydította a helyi közösség tagjait, hogy végül megakadályozták az emberek beköltözését. Az Egyesült Királyságban tavaly a helyi közösség tiltakozni kezdett, amikor felröppent a hír, hogy négy tanulási nehézségekkel élő ember fog a szomszédba költözni: “Miért varrják őket a nyakunkba?”

Szerintem ezek a vélemények tájékozatlanságon és a segítőkészség teljes hiányán alapulnak. Visszataszítónak találom őket, de értem, miben gyökereznek az efféle indulatok. Ha valamit nem ismerünk, ha valamiről nincs tapasztalatunk, elbizonytalanodunk, és félni kezdünk. A társadalmi igazságosság más területein is találkozunk ezekkel az érzésekkel, legyenek azok a meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű emberek Ugandában, vagy a bevándorlók az Egyesült Királyságban. Az emberek nem tudják lerázni az előítéleteiket egyik napról a másikra.

Mégis, ennek a hozzáállásnak meg kell változnia. Nemrég a „pszicho jelmezek” romboló hatásának kapcsán azzal érveltem, hogy a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény értelmében minden kormánynak kötelessége, hogy informálja a közvéleményt, és harcoljon az előítéletek ellen. Nem vagyok olyan naiv, hogy egy emberi jogi egyezmény elfogadása után már másnapra fejlődést várok. Viszont az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló Egyezményének ratifikálása – mint jogi szabály – igenis azt jelenti, hogy fejleszteni kell a jogot, bármit is gondoljon erről a közvélemény, vagy az a csoport, akinek a jogairól van szó. Ez egy egyszerű doktrína, ami a kisebbséget védi a többség álláspontjával szemben, és egyben egy megrendíthetetlen alapelv minden ország számára, amely demokráciának tartja magát.

A befogadásra irányuló intézkedések még sürgetőbbek, hiszen a fogyatékossággal élő emberek az Európai Unióban az átlagosnál kevésbé ismerik a jogaikat (lásd itt). Magyarországon 24 000 ember van intézményekbe zárva. Semmilyen mechanizmus nincs arra, hogy ezek az emberek megismerjék a jogaikat. Nincsenek tömeges megmozdulások vagy tiltakozások az utcákon. Hogyan is lehetnének, ha az emberek, akik ezeket a sértéseket elszenvedik, el vannak zárva, és meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy civil szervezeteket alapíthassanak vagy egyáltalán ilyen szervezetekhez csatlakozhassanak?

Botrányos, hogy a magyar kormány pénzt fordít olyan új intézmények építésére, amelyek megágyaznak a szegregációnak. Az pedig még botrányosabb, hogy mindez az Európai Bizottság beleegyezésével történik, amely az európai adófizetők pénzéből finanszírozza az emberi jogok megsértését.

A magyar kormánynak valódi közösségi lakhatási lehetőségeket kéne teremtenie, és olyan egyénre szabott támogatásokat kellene biztosítania, amelyek lehetőséget teremtenek az emberek számára, hogy a közösségünk teljes értékű tagjaiként élhessenek. Az Európai Bizottságnak fel kellene végre ébrednie bürokratikus szendergéséből, és meg kellene szabnia a támogatás feltételeit. Milyen indoka is lehetne másképp cselekedni?

Köszönöm CEU-s tanítványom, Méhes Barbara visszajelzéseit és kommentjeit a piszkozathoz.